Fazekas Imre Pál
FELTÁMADT
egy messzi vándorfény jött oly vidéken
hozott romokból kandi szörnyeket
formált a természet e szent ölében
múltat jelent s jövőt is pörgetett
kőarca homloka villámlott égett
homályra vésett kéz szemében
felsötétlő visszhang nélküli élet
kivérzett árny tapadt nedves sötéten
más semmi jel de ez éppen elég volt
és a felbillenő romok alól már
csak a békétlenség oktalanság szólt
szürkén lobogva kísérte mogorván
évek múltak az idő óceánján
tudta már hogy nincs út visszafele
e csillagzat bármely bűnbirodalmán
férges hullámok csak le – vele
sok halál hullt e hosszú néma tájra
ódon világunkból már kihajolva
rálépve időtől mart út fokára
egyszercsak karjainkat összefonja
földi fejem fölött hitem egében
egy szív a lelkét szórja viharral
roppant természet gyógyító hevében
jön egy világtirannus : virradattal
és nem lesz már a szegénység az átkunk
ahol embert ember gúnyolt becsapott
itt e földön fakeresztet imádtunk :
urak bálványa volt s magunkra hagyott
majd rejtett messze álmok rabjaképpen
a türelmes jóság is erre téved
akiknek Jézus feltámadt szivében
ajkukon harsan örök békeének
és nem betegszik az agy-hit a könnyek
jó lesz élni emberségesen szépen
hol a szeretet lángjai ömölnek
közös hitben gyönyörű szenvedélyben
AZ EMBERT UTOLÉRI AZ IGAZSÁG
kinyitja élő látó tiszta szemét
a kezébe veszi önnön sorsát
melyben a szeretet a kezdet a vég