Fazekas Imre Pál

FELVIRRADT MÁR

elhalt a fecsegés a tréfa szárnya
szemünk megtelt a sűrű birkacsönddel
homály mélyében zeng a nép világa
kínoz a rossz – itt szolga minden ember

sötétzászlós felhők miről zsibogunk
most tompán zúg a tér – hallod-e távol
utcák terek a hazáért sikongunk
egymástól félni – nem játék te vándor

bátortalan –tündöklő senkiségek
felgyűlt időkben növesztik a lángok
eltűnnek mellőlem volt példaképek
tömegek észlelik hogy mire várok

kifacsart történelem pang ködökké
végzet ez ? meddig tűrjük még ? örökké ?

itt borul ránk őseink hősi lelke
égitesteket kutató szerelme –
mások örömével voltak betelve
hit küldte erre a szerepre

érzem – zokog a Föld minden zugában
tudom – a csillagok hozzánk beszélnek
nem hagyhatom én sem árva magában
a homlokunkra írt szűzi reménynek :

tenni kell – mert itt a mézillatú nyár
az emberiség útja – felvirradt már