NÉLKÜLED-SEMMI (szerenád)

FAZEKAS IMRE PÁL

NÉLKÜLED – SEMMI 5043.
( szerenád )

a kék hegyen már áthajolt az este
elleng a kósza szél a légen át
egy édes szép harmóniát keresve
susogva szórja éji csillagát

egy kismadár búsan dalol az ágon
miért is él ő ezen a világon
miért könny ég folyton a szemében
miért nincs társa bánat-életében

a bennem fájó csendes éjszakákon
fény nélkül élni többé nem lehet
dalos lelkemből hozzád száll az álmom
szívemmel fészket nálad lelhetek

te volnál bennem az örök reménység
te drága csillag tündöklő kis szépség
elmondanám te szívfényű értelem
nélküled semmi – semmi az életem

SZÜLŐFÖLDEM

FAZEKAS IMRE PÁL

SZÜLŐFÖLDEM

látlak te szép gyermekkorom világa
veled éltem e tündöklő vidékkel
házunkhoz visszahív – a szívem látja –
a csendes békés alkony lágy kezével

szálltak az évek sűrű fellegeken
az eget gyorsan lassan átalúszták
és most újra megérint oly eleven
délben esten harangok is zúgták

úgy illatoztak a kerti virágok
beszőtték fonták szép színes kis árnyak
és oly kedves ti régi jóbarátok
sorsutatok most vajon merre járnak

itt láttuk a legszebb holdat a nyárban
mit múló évek ködfala betakart
mentünk százfele szórva mindahányan
dalok emléke s őrző szó összetart

az alkonyt lassan ellepi a sötét
simogató szelek lelkemig érnek
örökre elszállt gyönyörű időkért
hálát adok te szép hazám e földnek

Csonka Magyarok

FAZEKAS IMRE PÁL

CSONKA MAGYAROK

Piros Fehér Zöld szívdobogású szavak
kövek éjén építkező idők
kusza rajzok mentén elrontott szép utak
arcok jelfényén hangoló erők

redőzött éles párákban csak lebegő
kis csóró ártatlan csonkított nép
holdudvarán mindig sűrű a levegő
csoda hogy létezik s a lelke ép

e kis földet ők nem látják s nem ismerik
Mária szép országát büntetik
ártó fények csak a ködös színt kergetik

míg látszat történelmét szervezik
ám e világban bárhol élő magyarok
Kárpátok ontott vérét könnyezik

ÍGY ÍROK ÉN

Fazekas Imre Pál

Így írok én
( Hogyan lettem alkotó ? )

ELŐHANG

A kisgyermekkor rokonoktól rokonokig dobált. Több nagynéném-nagybátyám és több nagyszülém tanított a betűvetésre, verselésre. Hat-hétéves korra már írtam-olvastam. Ezért hej de keserves volt az első két-három elemi osztályban a padban ülni. Eluntam magam. A pad alatt olvastam bármit. Írtam bármit.
Nevelőim csak a Bibliát és néha újságot olvastak.
Már nem tudom hogy-hogynem , hamar a községi könyvtárak legfiatalabb látogatója lettem.
Kedveltem Petőfit, Aranyt, Adyt, és a 10-20 filléres cowboy-regényeket.
Fogalmai, nyelvezete helyesen írni ők tanítottak az olvasás révén. Nem engedtek kiszökni sem a képzelt, sem pedig szülő nélküli világomból.

A természet örök szépsége, az embersorsok változatos öröme-bánata körülöttem, valamint a túlvilág élet-és halál közszájról belém vésődő képzetei indították el a
„ megírom mindezt ’’szándékomat.
Sok tanulás és gyakorlat kellett ahhoz, hogy a saját hangvételű ún. írói-vénám kialakuljon.
Mint minden más tevékenység ez is odaadást, átélést , önzetlen elkötelezettséget kívánt, a leírni szánt alkotófolyamat minél tökéletesebbé tételében.

Hát ez volt az elhivatottság kialakulása.

Sok-sok tanuló év követte személyes és a társadalmi közösségi világom harcát, melynek szöveteiben megtalálható az élővilág küzdelme, szerelme, a szép és a jó örömével , bánatával való túlélés reménye.
A SZERETET MINDEN FÖLÖTTISÉGE , EUFÓRIÁJA.

AZ ÍRÁSRA KÉSZTETETTSÉG

Engedtem az illatos reggeleknek.
A színes álom , álmok, még visszhangzó fényét , a nappal kisimuló , díszletté váló elevennek tetsző táncát- , ebből az ébredésbe , alkotásba is átvillódzó képek ,a holvolt-holnemvolt birodalomból – mint megígért édességet – átszűrtem magamon. Mint felismert jelzést, jeleket.
A képzelőerő eseményét.
Hamar kiderült , hogy az álom , az álmok a csodák földje mélyül. Sűrűsödik. Különös szimbolikus jelenségek. Ólomkristály-csengésű , légies mozzanatok rendszertelen kavalkádja.
Különös látásmód alakít át mindent a személyes élmény egyediségébe.
AZ ÁLOM ANNYIRA EGYIDEJŰ ÜZENETE A MEGÉLT ,ÁTÉLHETŐ ,ELKÉPZELT, KICSISZOLHATÓ JELENNEK, HOGY A MEGTÖRTÉNTSÉG TELEJES ILLÚZIÓJÁVAL TEHETEM MAGAMÉVÁ – A RÖGZÍTÉS RÚT-ÉS SZÉSÉGALBUMÁBA.
Persze maga az álom szó költői-írói vonatkozásban utat képez a képzelet és a valóság egyezőségének , különbségének esztétikai áthidalására.

KÜLÖNÖS ÁLOMVILÁGBAN ÉLEK. A BETŰK ( MORÁK) , SZAVAK , SOROK ALKOTÓ JELENTÉSSÉ TEVŐ SZIMBIÓZISÁBAN VAGYOK . JELENSÉGEK ÉRNEK LÉNYEGGÉ BENNEM, AMELY A MŰVÉSZI IGAZSÁG FELMUTATÁSA.

A KORSZERŰ HANG

A korok, korszakok jönnek-mennek. Nyelvezete van mindegyiknek. A múló idő minden órában témát kínál, melyet saját önképéből felmutatott konkrét és elvont hangulat-érzelmi értelemmel szembesítek.
NYELVEM SZAVAIN KERESZTÜL TEREMTETTEM MAGAMNAK EZT A VALÓ VILÁGOT.
Látszólag többször elmarad a szó-szerintiség , kitágul az értelmezés , a szótári ( betű szerintiség ), értelmezéstől, így – úgy vélem – egy hullámhosszon több értelem-lényeg tárul fel.
Ettől lesz költői erejű a leírt vers.

AZ ALKOTÁS EREDMÉNYE A VERS , A KÖLTEMÉNY

A sorokká, mondatokká lényegülő szavakat összhangba terelem a tervezett (ihletett ) tartalommal.
A végleges kialakításig többször is keresem /megtalálom az odavaló kifejezést.
A tudat emberi legmélyét vigyázom.
Követve saját vénámat , fellegekbe-csillagokba kapaszkodom, szabadon belélegzem az emberi-természeti lét mozgásba lendült ihletét, az alkotás pillanatait.

Így születnek verseim, prózáim.

Úgy érzem nem éltem hiába.

Képességeimhez mérten tudom, hogy adhattam az emberi totalitás útjához valami befogadásra valót.

Az egyre fejlődő, finomodó emberi kultúra problémahalmazából a feltáró öröm-bánt síkján jövőképet is nyújtanak írásim.

Fazekas Imre Pál : Szonett – a versről

A költő amit megírt napot Látó.
Nem Ő, a szó igaz. Mint a virág ,
csokorba szedve szebb, min a világ
kezdetre-végre földön élni vágyó

Az érzelem talál el az emberhez
amíg araszol a szószövegen
kapott és a tárolt mérlegen –
innen jut végestől a végtelenhez.

Ezért szép dal a vers . Húrokat penget
a lélek mélyéről. Sugárvető:
igaz , tanít, szeret és megmelenget ,

ösvényein a sors bukkan elő.
Kezed fogja, vezet utadra enged ,
Örömben is társad – barátod ő.

Koldusnyomort

FAZEKAS IMRE PÁL

A KOLDUSNYOMORT

egy rongyos kalap a kövön
öreg koldus a zsebemnek köszön
könnyező szemét törölgeti rám
sorsát rég kirágta már
sok-sok lepedőnyi újság
örökös nyomorúság

alázatos – miért is tolakodna
talán életéért rimánkodva

szánalom – a torkomon csorog
alamizsnám feszít : szégyenes dolog

adnék tele pénzzel illatos virággal
öltöztetném boldog világgal

ám nekem is éh-bérre mérik e kort
magam is érzem a koldusnyomort

ZÖRGŐ ABLAKON

Fazekas Imre Pál

ZÖRGŐ ABLAKON

tűnődő füvön messzire futó rétek
bokrokról tűzlevelet gyűjtenek

a folyóba ércfény világít le mélyen
halakat borzongatva kékre fest
délutáni meleg kotyogó vizében
áztatva tartja szép lábát az est

sűrű levegő dajkálgat vadlibákat
elült a szél bevonva szárnyait
Magyarföld alszik benne a derűs bánat
messzi hegyekre fonja karjait

álmában érzi a friss kenyér puháját
szalonna- hagyma-faló képzelet
majd az ég leveti az álom ruháját
s elvezet egy viharos felleget

pirkad és az árnyak gyorsan szétomolnak
a nap már elidőz egy mondaton
a percek mentén még álmos szél dobolgat
egy felderengő zörgő ablakon

Szülőföldem

FAZEKAS IMRE PÁL

SZÜLŐFÖLDEM

látlak te szép gyermekkorom világa
veled éltem e tündöklő vidékkel
házunkhoz visszahív – a szívem látja –
a csendes békés alkony lágy kezével

szálltak az évek sűrű fellegeken
az eget gyorsan lassan átalúszták
és most újra megérint oly eleven
délben esten harangok is zúgták

úgy illatoztak a kerti virágok
beszőtték fonták szép színes kis árnyak
és oly kedves ti régi jóbarátok
sorsutatok most vajon merre járnak

itt láttuk a legszebb holdat a nyárban
mit múló évek ködfala betakart
mentünk százfele szórva mindahányan
dalok emléke s őrző szó összetart

az alkonyt lassan ellepi a sötét
simogató szelek lelkemig érnek
örökre elszállt gyönyörű időkért
hálát adok te szép hazám e földnek

ECCE HOMO NEVÉBEN

Fazekas Imre Pál

ECCE HOMO NEVÉBEN

virágfények sebei bennem égnek
felvert csendeken eredőkön át
ami forrás – ezernyi sajgó évek
mindenütt hallom az élet jaját
partokon megtörő hullám zajában
közelégő est imamormolását
a térdre hullt idő alázatában
feltörő pergő könny csordulását

találjuk meg egymást a jó hitében
ébredjenek a meg nem törhetők
akiknek biblia van a kezében
a szegényt lássák mindenek előtt

e világ-szép ECCE HOMO nevében
általa van-lesz élet az igében

( ECCE HOMO = Jézus )

A költő

FAZEKAS IMRE PÁL

A KÖLTŐ

a költő boldogtalanságra született
félelmen győzni akarók között
örök vesztésre áll mert mindent szeretett
ami az értelembe költözött

hitek szava – vágyik a messzeségbe
törékeny – Ő – valóságban marad
nem ül fel se a talpra sem kerékre
– az igazi álmok után szalad

végtelen csillagból rakott virágok
emberiség nevében beszélnek
rendbe teszik a mesét – igazságot –
sorai örök időkben élnek

szép játékos vágy – érzelem értéke –
az egymásért vívott boldogság képe

Nélküled semmi

FAZEKAS IMRE PÁL

NÉLKÜLED – SEMMI

a kék hegyen már áthajolt az este
elleng a kósza szél a légen át
egy édes szép harmóniát keresve
susogva szórja éji csillagát

egy kismadár búsan dalol az ágon
miért is él ő ezen a világon
miért könny ég folyton a szemében
miért nincs társa bánat-életében

a bennem fájó csendes éjszakákon
fény nélkül élni többé nem lehet
dalos lelkemből hozzád száll az álmom
szívemmel fészket nálad lelhetek

te volnál bennem az örök reménység
te drága csillag tündöklő kis szépség
elmondanám te szívfényű értelem
nélküled semmi – semmi az életem