Uncategorized kategória bejegyzései

Koldusnyomort

FAZEKAS IMRE PÁL

A KOLDUSNYOMORT

egy rongyos kalap a kövön
öreg koldus a zsebemnek köszön
könnyező szemét törölgeti rám
sorsát rég kirágta már
sok-sok lepedőnyi újság
örökös nyomorúság

alázatos – miért is tolakodna
talán életéért rimánkodva

szánalom – a torkomon csorog
alamizsnám feszít : szégyenes dolog

adnék tele pénzzel illatos virággal
öltöztetném boldog világgal

ám nekem is éh-bérre mérik e kort
magam is érzem a koldusnyomort

ZÖRGŐ ABLAKON

Fazekas Imre Pál

ZÖRGŐ ABLAKON

tűnődő füvön messzire futó rétek
bokrokról tűzlevelet gyűjtenek

a folyóba ércfény világít le mélyen
halakat borzongatva kékre fest
délutáni meleg kotyogó vizében
áztatva tartja szép lábát az est

sűrű levegő dajkálgat vadlibákat
elült a szél bevonva szárnyait
Magyarföld alszik benne a derűs bánat
messzi hegyekre fonja karjait

álmában érzi a friss kenyér puháját
szalonna- hagyma-faló képzelet
majd az ég leveti az álom ruháját
s elvezet egy viharos felleget

pirkad és az árnyak gyorsan szétomolnak
a nap már elidőz egy mondaton
a percek mentén még álmos szél dobolgat
egy felderengő zörgő ablakon

Szülőföldem

FAZEKAS IMRE PÁL

SZÜLŐFÖLDEM

látlak te szép gyermekkorom világa
veled éltem e tündöklő vidékkel
házunkhoz visszahív – a szívem látja –
a csendes békés alkony lágy kezével

szálltak az évek sűrű fellegeken
az eget gyorsan lassan átalúszták
és most újra megérint oly eleven
délben esten harangok is zúgták

úgy illatoztak a kerti virágok
beszőtték fonták szép színes kis árnyak
és oly kedves ti régi jóbarátok
sorsutatok most vajon merre járnak

itt láttuk a legszebb holdat a nyárban
mit múló évek ködfala betakart
mentünk százfele szórva mindahányan
dalok emléke s őrző szó összetart

az alkonyt lassan ellepi a sötét
simogató szelek lelkemig érnek
örökre elszállt gyönyörű időkért
hálát adok te szép hazám e földnek

ECCE HOMO NEVÉBEN

Fazekas Imre Pál

ECCE HOMO NEVÉBEN

virágfények sebei bennem égnek
felvert csendeken eredőkön át
ami forrás – ezernyi sajgó évek
mindenütt hallom az élet jaját
partokon megtörő hullám zajában
közelégő est imamormolását
a térdre hullt idő alázatában
feltörő pergő könny csordulását

találjuk meg egymást a jó hitében
ébredjenek a meg nem törhetők
akiknek biblia van a kezében
a szegényt lássák mindenek előtt

e világ-szép ECCE HOMO nevében
általa van-lesz élet az igében

( ECCE HOMO = Jézus )

A költő

FAZEKAS IMRE PÁL

A KÖLTŐ

a költő boldogtalanságra született
félelmen győzni akarók között
örök vesztésre áll mert mindent szeretett
ami az értelembe költözött

hitek szava – vágyik a messzeségbe
törékeny – Ő – valóságban marad
nem ül fel se a talpra sem kerékre
– az igazi álmok után szalad

végtelen csillagból rakott virágok
emberiség nevében beszélnek
rendbe teszik a mesét – igazságot –
sorai örök időkben élnek

szép játékos vágy – érzelem értéke –
az egymásért vívott boldogság képe

Nélküled semmi

FAZEKAS IMRE PÁL

NÉLKÜLED – SEMMI

a kék hegyen már áthajolt az este
elleng a kósza szél a légen át
egy édes szép harmóniát keresve
susogva szórja éji csillagát

egy kismadár búsan dalol az ágon
miért is él ő ezen a világon
miért könny ég folyton a szemében
miért nincs társa bánat-életében

a bennem fájó csendes éjszakákon
fény nélkül élni többé nem lehet
dalos lelkemből hozzád száll az álmom
szívemmel fészket nálad lelhetek

te volnál bennem az örök reménység
te drága csillag tündöklő kis szépség
elmondanám te szívfényű értelem
nélküled semmi – semmi az életem

Mint egy örök zsoltárt

FAZEKAS IMRE PÁL

MINT EGY ÖRÖK ZSOLTÁRT

körkörös világ – tanítómesterem –
jóság szépség eszmény harmóniája
mindig újjá születő élet-elem
isteni természet műalkotása

benne tündökölnek a szép virágok
mesék játékában értelmes fények
költői jeles viszonylagosságok
örökbecsű égi-földi emlékek

hegyekben völgyekben és tengerekben
összehangolt analóg tudatosság
patakok-folyók műve lét-erekben
felszabaduló zengő szavatosság –
fejlik a kiteljesült elemekben
az alkotók ösztön-énekeiben

az időmadarak eközben szállnak
új formákat vonz a képzelet láza
milliárdok élhető létre vágynak
égnek-földnek inog a lelki váza

az életet jeges- kéz fojtogatja
energiáit köd-pénz betemette
testét és becsületét elpusztítja
légritka a közösségek cementje

ki megszületett – követi a végzet
tudja meg hogy róla is szól az ének
ezer-és még egy ok véget kiállt már –
felemelőbb az élet varázsánál
tiszta kézzel érinteni ez oltárt
lelkünkre vonni mint egy örök zsoltárt

AZ ELÉRHETETLEN MESSZESÉGBŐL

FAZEKAS IMRE PÁL

AZ ELÉRHETETLEN MESSZESÉGBŐL

magadra vess – többé már nem leszek
és nem rakok tüzet virágaidból
végképp nem lesz bátorságod
nem vársz nem is jövök már
a képzelet világából
meglátod nem marad más
csak a cseppenként őrző szó
rólam fogod mintázni
a hűség szépségét
a legapróbb hasonlatokat
a néma magányosságot
tisztán látsz majd
az elérhetetlen messzeségből
kiáltanál értem

BOLDOGSÁGSZAVAK

FAZEKAS IMRE PÁL

BOLDOGSÁGSZAVAK

álom napálmában feltörő gondolat
magasra szálló vágyott kis boldogságszavak
egy csillagvilágban morajlanak
hozzád szólnak hogy láthassalak
érezzelek gyönyörű orgonaszólamokban
idézve egy kis patak egyszerű igazát
mikor a hold világa arcunk sugarát
röpíti most az örök-léten át –
újra-meg újra örvendezz velem
te édes végtelen Te kedves szerelem

hallom lélegzeted nyugodt szép ritmusát
úszunk a védtelen tökéletlenségben
érzékeinkből ős hullámok csapnak át
leheletfinom csókodból iszlak –
két villám között locsogva fecsegve hívlak
túlél minket ez a szerelem
ez a mindennél jobb gyötrelem
ez a varázslatos tünde kép:
velünk született világmindenség

csillagok permete e szép valóságálmunk
harang szól szívzsoltárt zeng a hárfa
egymásratalált összfénylők csókvirága:
testben-lélekben-értelemben él a hangunk

egyetlen káprázatos csillag-alakban
végzet-ölelt meleg suttogó karodban
minden álmunk mindent lát mindent tud:
hozzád szállnak – örökké láthassalak

CSONKA MAGYAROK

FAZEKAS IMRE PÁL

CSONKA MAGYAROK

Piros Fehér Zöld szívdobogású szavak
kövek éjén építkező idők
kusza rajzok mentén elrontott szép utak
arcok jelfényén hangoló erők

redőzött éles párákban csak lebegő
kis csóró ártatlan csonkított nép
holdudvarán mindig sűrű a levegő
csoda hogy létezik s a lelke ép

e kis földet ők nem látják s nem ismerik
Mária szép országát büntetik
ártó fények csak a ködös színt kergetik

míg látszat történelmét szervezik
ám e világban bárhol élő magyarok
Kárpátok ontott vérét könnyezik