Fazekas Imre Pál

A MÚLTAT ÖSSZETÖRNI GYÁVÁN 5116.

szem a pilla lágy árnya alatt pihen
vándorok vagyunk a lelkünkbe zárva
rohanó idő megállva szeleken
esti harang késői holdját várja

hullámzik a földgolyó nappal-éjjel
elalvó láthatár törött tükörben
a gondolat csillagokkal tűnik fel
hamvadó estek árnyaiba törten
görgedezik sok álmatlan jelenlét

messzieknek álombeli közellét
határtalan gondok tetején állva
hömpölyögve zúdul szívét kizárva
a nyugtalanság torkát fojtogatva
zeng-zúg messzire a néma kiáltás

oszlik és gyűlik torkok erdejében
béke emléke fáj a homlokon
összekulcsolt kézben – a messzeségben
talán lesz még írás a sziklafalon

reménynek céltalan messzebbre jutni
népeknek biztos hogy balsors a bére
ettől ha akar egyszer szabadulni
nem kell belépni titokzatos mélybe

nem kell a múltat összetörni gyáván
értelem döntsön – a sors virágán