FELVIRRADT MÁR

Fazekas Imre Pál

FELVIRRADT MÁR

elhalt a fecsegés a tréfa szárnya
szemünk megtelt a sűrű birkacsönddel
homály mélyében zeng a nép világa
kínoz a rossz – itt szolga minden ember

sötétzászlós felhők miről zsibogunk
most tompán zúg a tér – hallod-e távol
utcák terek a hazáért sikongunk
egymástól félni – nem játék te vándor

bátortalan –tündöklő senkiségek
felgyűlt időkben növesztik a lángok
eltűnnek mellőlem volt példaképek
tömegek észlelik hogy mire várok

kifacsart történelem pang ködökké
végzet ez ? meddig tűrjük még ? örökké ?

itt borul ránk őseink hősi lelke
égitesteket kutató szerelme –
mások örömével voltak betelve
hit küldte erre a szerepre

érzem – zokog a Föld minden zugában
tudom – a csillagok hozzánk beszélnek
nem hagyhatom én sem árva magában
a homlokunkra írt szűzi reménynek :

tenni kell – mert itt a mézillatú nyár
az emberiség útja – felvirradt már

Fazekas Imre Pál

FELTÁMADT

egy messzi vándorfény jött oly vidéken
hozott romokból kandi szörnyeket
formált a természet e szent ölében
múltat jelent s jövőt is pörgetett

kőarca homloka villámlott égett
homályra vésett kéz szemében
felsötétlő visszhang nélküli élet
kivérzett árny tapadt nedves sötéten

más semmi jel de ez éppen elég volt
és a felbillenő romok alól már
csak a békétlenség oktalanság szólt
szürkén lobogva kísérte mogorván

évek múltak az idő óceánján
tudta már hogy nincs út visszafele
e csillagzat bármely bűnbirodalmán
férges hullámok csak le – vele

sok halál hullt e hosszú néma tájra
ódon világunkból már kihajolva
rálépve időtől mart út fokára
egyszercsak karjainkat összefonja

földi fejem fölött hitem egében
egy szív a lelkét szórja viharral
roppant természet gyógyító hevében
jön egy világtirannus : virradattal

és nem lesz már a szegénység az átkunk
ahol embert ember gúnyolt becsapott
itt e földön fakeresztet imádtunk :
urak bálványa volt s magunkra hagyott

majd rejtett messze álmok rabjaképpen
a türelmes jóság is erre téved
akiknek Jézus feltámadt szivében
ajkukon harsan örök békeének

és nem betegszik az agy-hit a könnyek
jó lesz élni emberségesen szépen
hol a szeretet lángjai ömölnek
közös hitben gyönyörű szenvedélyben

AZ EMBERT UTOLÉRI AZ IGAZSÁG
kinyitja élő látó tiszta szemét
a kezébe veszi önnön sorsát
melyben a szeretet a kezdet a vég

EGY MORZSÁNYI FÉNYÉRT

FAZEKAS IMRE PÁL

EGY MORZSÁNYI FÉNYÉRT

nyugtalanság
különös színeit
rajzolják az utak

sziklákon villog
a becstelenség
tollfosztott karja

szűk völgyek mélyén
más időket keresnek
élet-halál sikolyok

tarajos hullám az égen
rohan rohan
virágarcú napok felé

az élet nyújtja kezét
egy morzsányi fényért

ÉG FÖLD – KIHEZ TARTOZOL MÁR ?

Fazekas Imre Pál

ÉG FÖLD – KIHEZ TARTOZOL MÁR ?

benned s bennem él ez a súlyos lélek
akaratlan fordulatok korlátja
magunkra öltött fanyar büszkeségek
mellyel az ember önmagát csodálja
igazi fényét eloltja kizárja

arc nem rejtőzhet falánk gyökerekkel
dübörgő vér kattog idők kezében
láb tudja az ész hová vezethet el
hogy még mi is jár a fejünk fejében
küzd-e értékek mentén szemetekkel

magasba szökünk sokszor ittasodva
míg zuhanó magunkat visz a sodra
virtuális lángvágyak ölelése
beöltöztet talpig roncs –feketébe

majd élve-halva gyászolva magunkat
a lelkiismeret nem mos fehérre
tudatba zárva béna viharunkat
gyötör a lét testetlen sorsverése
elveszett könny kövezetére vetve

szegények sorsa a hit keresése
amely alig már földi fények mása
maga se tudva mi a vezeklése
talán a tiszta élet szabadsága
a mindenségért könyörgők imája

falvak és a várostenger zsibong így
gondolatok tettek hangja sajog – VÍGY –
látod itt minden élet lassan elszáll
tudod-e Ég Föld kihez tartozol már ?

CSONKA MAGYAROK

FAZEKAS IMRE PÁL

CSONKA MAGYAROK

Piros Fehér Zöld szívdobogású szavak
kövek éjén építkező idők
kusza rajzok mentén elrontott szép utak
arcok jelfényén hangoló erők

redőzött éles párákban csak lebegő
kis csóró ártatlan csonkított nép
holdudvarán mindig sűrű a levegő
csoda hogy létezik s a lelke ép

e kis földet ők nem látják s nem ismerik
Mária szép országát büntetik
ártó fények csak a ködös színt kergetik

míg látszat történelmét szervezik
ám e világban bárhol élő magyarok
Kárpátok ontott vérét könnyezik

CSERESZNYEVIRÁG – ISTENHOZOTT- TÉGED !

FAZEKAS IMRE PÁL

CSERESZNYEVIRÁG – ISTENHOZOTT – TÉGED ! 4893.

súgnak –búgnak és táncolnak a völgyek
a hegyek erdők felsóhajtanak
részegen illatoznak a virágok
csalogatva szívünkben ringanak
patakok rohannak nap melegében
kismadarak nászdalt csivitelnek
arany-ezüst szárnyú fellegek szállnak
boldog világ fut a végtelennek

borzongó hullámzó füvek kelyhében
repeső mámorok zápora hull
kinyíló ajkak ölelő csendjében
tavaszi láng varázs-csodát tanul

oly szép kékszemű ég szívdobogását
bíbor bimbó-telt lármás ágakon –
ismeretlen új röptét lobogását
legeslegszebb tavaszi álmokon –
kinyílt szemek vidám fénye csillog
fű fa virág virul a lomb susog
e gyönyörű térben oldódó titkok –
itt a lég- a föld szeret és mosolyog

tízezerfelé hasadnak a színek
látom ragyogni arcod balzsamát
te új életre kelt isteni lélek
fény- és árnyék szépségét fonva át
természetet áldó hajnal égboltján
szépséges napokon feltámadt hangján
bennünk nyíló szirmok virágemlékek
örökégő csillagával hull reám –

Cseresznyevirág – istenhozott – Téged !

A MÚLTAT ÖSSZETÖRNI GYÁVÁN

Fazekas Imre Pál

A MÚLTAT ÖSSZETÖRNI GYÁVÁN 5116.

szem a pilla lágy árnya alatt pihen
vándorok vagyunk a lelkünkbe zárva
rohanó idő megállva szeleken
esti harang késői holdját várja

hullámzik a földgolyó nappal-éjjel
elalvó láthatár törött tükörben
a gondolat csillagokkal tűnik fel
hamvadó estek árnyaiba törten
görgedezik sok álmatlan jelenlét

messzieknek álombeli közellét
határtalan gondok tetején állva
hömpölyögve zúdul szívét kizárva
a nyugtalanság torkát fojtogatva
zeng-zúg messzire a néma kiáltás

oszlik és gyűlik torkok erdejében
béke emléke fáj a homlokon
összekulcsolt kézben – a messzeségben
talán lesz még írás a sziklafalon

reménynek céltalan messzebbre jutni
népeknek biztos hogy balsors a bére
ettől ha akar egyszer szabadulni
nem kell belépni titokzatos mélybe

nem kell a múltat összetörni gyáván
értelem döntsön – a sors virágán

A KÖLTŐ

Fazekas Imre Pál

A KÖLTŐ

a költő boldogtalanságra született
félelmen győzni akarók között
örök vesztésre áll mert mindent szeretett
ami az értelembe költözött

hitek szava – vágyik a messzeségbe
törékeny – Ő – valóságban marad
nem ül fel se a talpra sem kerékre
– az igazi álmok után szalad

végtelen csillagból rakott virágok
emberiség nevében beszélnek
rendbe teszik a mesét – igazságot –
sorai örök időkben élnek

szép játékos vágy – érzelem értéke –
az egymásért vívott boldogság képe

ÍRVA VAN

Fazekas Imre Pál

ÍRVA VAN

életed hálójában a lelkem
nappal éjjel szép öled tükrével jár
ismeretlen érzés kopog bennem
csapongva remegve ajkadra vár

lehunyt szemed mögé rejtem magam
titkos könnyeink álmai közé
ahol a szívben minden írva van
szelíden omlok lábaid elé

A KOLDUSNYOMORT

A KOLDUSNYOMORT 4228.

egy rongyos kalap a kövön
öreg koldus a zsebemnek köszön
könnyező szemét törölgeti rám
sorsát rég kirágta már
sok-sok lepedőnyi újság
örökös nyomorúság

alázatos – miért is tolakodna
talán életéért rimánkodva

szánalom – a torkomon csorog
alamizsnám feszít : szégyenes dolog

adnék tele pénzzel illatos virággal
öltöztetném boldog világgal

ám nekem is éh-bérre mérik e kort
magam is érzem a koldusnyomort