FAZEKAS IMRE PÁL
SZÁRNYAL ÖRÖKÉLETTEL
letisztult lét a csillagok világa
fénylő virágcsokrokat köt fölöttem
öröm mint emberszemek csillogása
álmodások édes tánca köröttem
csak elképzelni az életrajzukat –
egyediek ikrek és hasonmások
ontológiai párhuzamukat –
múló idővel összefalazások
véges végtelen együtt-kondulását
széttördelt eszmék vágyak örök tükre
érett értelem felszabadulását
eget-földet bújtatva füzér ködbe
anyag tér idő szárnyal a fényekkel
és találkozik az örökélettel
FAZEKAS IMRE PÁL
SZEMED FÉNYEI
szép emlékek
mint az árnyak
örvények
drága képe leng –
aranyködön át
itt járnak
panaszos lelkük
elmereng –
virágok könnye
láncfüzér
csillagútjai
mást akartak –
FAZEKAS IMRE PÁL
ISTEN GYERMEKEI
rosszabb lett a világ minden reformmal
álcázott valóság a virtuális
egyre csökkennek a jó munkahelyek
igazság más – mégcsak nem is formális
tenger a repülők viszik a Földet
kisember kezében nem aktuális
a bekerítés anglisztikája
nem oktat és nem is nagyon műveltet
héják úsznak a szabad levegőben
mondják : a világ vége elközelgett
nagy feszültségek vannak terjedőben
hagyjuk magunk mögött a múltat
jövőnknek kaparjunk ki minden jót
hittel tettel tesszük : semmin nem múlhat
kinek füle van hallja a kakasszót
önkéntes tett-társ viszonynak tekintem
a népekről együtt gondolkodókat
cselekvésre hív minden szó – szerintem –
megszólítja az összetartozókat
akik az isteni egyenlőségre
az elérhető mennyországra várnak
egy világmunka lelkületére
együttesen biztosan rátalálnak
Isten gyermekei ahogy születtek
részesei az igaz szeretetnek
FAZEKAS IMRE PÁL
ZÖRGŐ ABLAKON
folyóvölgyek mentén a haragos zöldek
kövén a hang felcseng mint az üveg
tűnődő füvön messzire futó rétek
bokrokról tűzlevelet gyűjtenek
a folyóba ércfény világít le mélyen
halakat borzongatva kékre fest
délutáni meleg kotyogó vizében
áztatva tartja szép lábát az est
sűrű levegő dajkálgat vadlibákat
elült a szél bevonva szárnyait
Magyarföld alszik benne a derűs bánat
messzi hegyekre fonja karjait
álmában érzi a friss kenyér puháját
szalonna- hagyma-faló képzelet
majd az ég leveti az álom ruháját
s elvezet egy viharos felleget
pirkad és az árnyak gyorsan szétomolnak
a nap már elidőz egy mondaton
a percek mentén még álmos szél dobolgat
egy felderengő zörgő ablakon
Fazekas Imre Pál
TERMÉSZETVOLTOD – EMBER !
ó víz te ezerbe tépett vándor
tiszta vagy mint lelkem s jég dere ér
patak folyó tenger szívvel játszol
viharod békéd életet ígér
te vágtató szél csenddel igézel
téboly kerget olykor pusztitó láz
a legapróbb zugba is benézel
talán mert felhőd sokszor megaláz
merre jártok százszívű csillagok
ezerévek csodája messze száll
vágyak egét szerelmet szórtatok
jártatok az idő kapuinál
fény – te a mindenséget bejárod
kísérőd az árnyék édes társad
agyban térben mindenki barátod
utat mutat szép végtelen szárnyad
gyökered e világ sorskereke
természetvoltod oldozhatatlan
te vagy a szivárvány tekintete
Ember ! végcélod változhatatlan
Fazekas Imre Pál
SZÜLŐFÖLDEM
látlak te szép gyermekkorom világa
veled éltem e tündöklő vidékkel
házunkhoz visszahív – a szívem látja –
a csendes békés alkony lágy kezével
szálltak az évek sűrű fellegeken
az eget gyorsan lassan átalúszták
és most újra megérint oly eleven
délben esten harangok is zúgták
úgy illatoztak a kerti virágok
beszőtték fonták szép színes kis árnyak
és oly kedves ti régi jóbarátok
sorsutatok most vajon merre járnak
itt láttuk a legszebb holdat a nyárban
mit múló évek ködfala betakart
mentünk százfele szórva mindahányan
dalok emléke s őrző szó összetart
az alkonyt lassan ellepi a sötét
simogató szelek lelkemig érnek
örökre elszállt gyönyörű időkért
hálát adok te szép hazám e földnek
FAZEKAS IMRE PÁL
SZEMEMBEN KERES SZÉP SZEMED
MENEDÉKET
szememben keres szép szemed menedéket
mint városi zajban egy kis parknyi csendet
embernyi odaadás bujkál hangodban
éj s nappal rejtőzik lágy mozdulatodban
mint saját ruhámat
veszem fel közelséged
mint százkarú bánat
ölel át őszinteséged
belső magányunkból szökkenő virágfüzér :
a fény szivárvány színekben lopódzik át
csak bátran kedvesem s megtudod mit ér
szeretni – ez örökszép melódiát
az élet ad neked engem
nekem téged
szép szemedben keres
szemem menedéket
FAZEKAS IMRE PÁL
MINT EGY ÖRÖK ZSOLTÁRT
körkörös világ – tanítómesterem –
jóság szépség eszmény harmóniája
mindig újjá születő élet-elem
isteni természet műalkotása
benne tündökölnek a szép virágok
mesék játékában értelmes fények
költői jeles viszonylagosságok
örökbecsű égi-földi emlékek
hegyekben völgyekben és tengerekben
összehangolt analóg tudatosság
patakok-folyók műve lét-erekben
felszabaduló zengő szavatosság –
fejlik a kiteljesült elemekben
az alkotók ösztön-énekeiben
♣
az időmadarak eközben szállnak
új formákat vonz a képzelet láza
milliárdok élhető létre vágynak
égnek-földnek inog a lelki váza
az életet jeges- kéz fojtogatja
energiáit köd-pénz betemette
testét és becsületét elpusztítja
légritka a közösségek cementje
ki megszületett – követi a végzet
tudja meg hogy róla is szól az ének
ezer-és még egy ok véget kiállt már –
felemelőbb az élet varázsánál
tiszta kézzel érinteni ez oltárt
lelkünkre vonni mint egy örök zsoltárt
Fazekas Imre Pál
MEGÉRETT ÉS CÉLBAÉR
fellázadt a tenger a szó kiömlik
ködök felett a Föld Házát elérte
a büszke idő kerekében ész jár
bizakodó jelek százezre él már
mára túlcsordult a türelmi mérce
a sok sorsgond mint az árvíz özönlik
forgatag kvarkok lepték el a tájat
a hit a biblia már megelégel
annyi volt a csóró ott lent a mélyben
butának nevelt éhesek gödrében
ahol a vér árnyéka lassan ég el
s ködök évezredét eszi a bánat
megérett és célbaér a staféta
hirdeti már több millió próféta
FAZEKAS IMRE PÁL
LESZ MÉG EMBER AZ EMBER
választalan néma erdő a világ
az égre nyíló szem látja mi- miért-nem
ma már oly távoli lett a mennyország
hangtalan napok – a fény sűrűjében
az emberek között „ törvénykötelék ’’
érzéketlen vak megvett „nyájak ’’járnak
vad célok vermek rémítő reszelék
szegényekre inséges évek várnak
aki kiáll ma a hegy tetejére
s utazik az örökség sűrüjében
onnan átlát az ígéret földjére
mit nyer az élet – igaz- tűz-hevében :
lesz még ember az ember Földnek Égnek
örök lesz a szeretet Himnusz – Ének