SZEMED FÉNYEI

FAZEKAS IMRE PÁL

SZEMED FÉNYEI

szép emlékek
mint az árnyak
örvények
drága képe leng –

aranyködön át
itt járnak
panaszos lelkük
elmereng –

virágok könnye
láncfüzér
csillagútjai
mást akartak –

ISTEN GYERMEKEI

FAZEKAS IMRE PÁL

ISTEN GYERMEKEI

rosszabb lett a világ minden reformmal
álcázott valóság a virtuális
egyre csökkennek a jó munkahelyek
igazság más – mégcsak nem is formális
tenger a repülők viszik a Földet
kisember kezében nem aktuális

a bekerítés anglisztikája
nem oktat és nem is nagyon műveltet
héják úsznak a szabad levegőben
mondják : a világ vége elközelgett
nagy feszültségek vannak terjedőben

hagyjuk magunk mögött a múltat
jövőnknek kaparjunk ki minden jót
hittel tettel tesszük : semmin nem múlhat
kinek füle van hallja a kakasszót
önkéntes tett-társ viszonynak tekintem
a népekről együtt gondolkodókat
cselekvésre hív minden szó – szerintem –
megszólítja az összetartozókat

akik az isteni egyenlőségre
az elérhető mennyországra várnak
egy világmunka lelkületére
együttesen biztosan rátalálnak

Isten gyermekei ahogy születtek
részesei az igaz szeretetnek

ZÖRGŐ ABLAKON

FAZEKAS IMRE PÁL

ZÖRGŐ ABLAKON

folyóvölgyek mentén a haragos zöldek
kövén a hang felcseng mint az üveg
tűnődő füvön messzire futó rétek
bokrokról tűzlevelet gyűjtenek

a folyóba ércfény világít le mélyen
halakat borzongatva kékre fest
délutáni meleg kotyogó vizében
áztatva tartja szép lábát az est

sűrű levegő dajkálgat vadlibákat
elült a szél bevonva szárnyait
Magyarföld alszik benne a derűs bánat
messzi hegyekre fonja karjait

álmában érzi a friss kenyér puháját
szalonna- hagyma-faló képzelet
majd az ég leveti az álom ruháját
s elvezet egy viharos felleget

pirkad és az árnyak gyorsan szétomolnak
a nap már elidőz egy mondaton
a percek mentén még álmos szél dobolgat
egy felderengő zörgő ablakon

TERMÉSZETVOLTOD EMBER

Fazekas Imre Pál

TERMÉSZETVOLTOD – EMBER !

ó víz te ezerbe tépett vándor
tiszta vagy mint lelkem s jég dere ér
patak folyó tenger szívvel játszol
viharod békéd életet ígér

te vágtató szél csenddel igézel
téboly kerget olykor pusztitó láz
a legapróbb zugba is benézel
talán mert felhőd sokszor megaláz

merre jártok százszívű csillagok
ezerévek csodája messze száll
vágyak egét szerelmet szórtatok
jártatok az idő kapuinál

fény – te a mindenséget bejárod
kísérőd az árnyék édes társad
agyban térben mindenki barátod
utat mutat szép végtelen szárnyad

gyökered e világ sorskereke
természetvoltod oldozhatatlan
te vagy a szivárvány tekintete
Ember ! végcélod változhatatlan

SZÜLŐFÖLDEM

Fazekas Imre Pál

SZÜLŐFÖLDEM

látlak te szép gyermekkorom világa
veled éltem e tündöklő vidékkel
házunkhoz visszahív – a szívem látja –
a csendes békés alkony lágy kezével

szálltak az évek sűrű fellegeken
az eget gyorsan lassan átalúszták
és most újra megérint oly eleven
délben esten harangok is zúgták

úgy illatoztak a kerti virágok
beszőtték fonták szép színes kis árnyak
és oly kedves ti régi jóbarátok
sorsutatok most vajon merre járnak

itt láttuk a legszebb holdat a nyárban
mit múló évek ködfala betakart
mentünk százfele szórva mindahányan
dalok emléke s őrző szó összetart

az alkonyt lassan ellepi a sötét
simogató szelek lelkemig érnek
örökre elszállt gyönyörű időkért
hálát adok te szép hazám e földnek

FAZEKAS IMRE PÁL

SZEMEMBEN KERES SZÉP SZEMED
MENEDÉKET

szememben keres szép szemed menedéket
mint városi zajban egy kis parknyi csendet
embernyi odaadás bujkál hangodban
éj s nappal rejtőzik lágy mozdulatodban

mint saját ruhámat
veszem fel közelséged
mint százkarú bánat
ölel át őszinteséged

belső magányunkból szökkenő virágfüzér :
a fény szivárvány színekben lopódzik át
csak bátran kedvesem s megtudod mit ér
szeretni – ez örökszép melódiát

az élet ad neked engem
nekem téged
szép szemedben keres
szemem menedéket

MINT EGY ÖRÖK ZSOLTÁRT

FAZEKAS IMRE PÁL

MINT EGY ÖRÖK ZSOLTÁRT

körkörös világ – tanítómesterem –
jóság szépség eszmény harmóniája
mindig újjá születő élet-elem
isteni természet műalkotása

benne tündökölnek a szép virágok
mesék játékában értelmes fények
költői jeles viszonylagosságok
örökbecsű égi-földi emlékek

hegyekben völgyekben és tengerekben
összehangolt analóg tudatosság
patakok-folyók műve lét-erekben
felszabaduló zengő szavatosság –
fejlik a kiteljesült elemekben
az alkotók ösztön-énekeiben

az időmadarak eközben szállnak
új formákat vonz a képzelet láza
milliárdok élhető létre vágynak
égnek-földnek inog a lelki váza

az életet jeges- kéz fojtogatja
energiáit köd-pénz betemette
testét és becsületét elpusztítja
légritka a közösségek cementje

ki megszületett – követi a végzet
tudja meg hogy róla is szól az ének
ezer-és még egy ok véget kiállt már –
felemelőbb az élet varázsánál
tiszta kézzel érinteni ez oltárt
lelkünkre vonni mint egy örök zsoltárt

Megérett és célbaér

Fazekas Imre Pál

MEGÉRETT ÉS CÉLBAÉR

fellázadt a tenger a szó kiömlik
ködök felett a Föld Házát elérte
a büszke idő kerekében ész jár
bizakodó jelek százezre él már
mára túlcsordult a türelmi mérce
a sok sorsgond mint az árvíz özönlik

forgatag kvarkok lepték el a tájat
a hit a biblia már megelégel
annyi volt a csóró ott lent a mélyben
butának nevelt éhesek gödrében
ahol a vér árnyéka lassan ég el
s ködök évezredét eszi a bánat

megérett és célbaér a staféta
hirdeti már több millió próféta

LESZ MÉG EMBER AZ EMBER

FAZEKAS IMRE PÁL

LESZ MÉG EMBER AZ EMBER

választalan néma erdő a világ
az égre nyíló szem látja mi- miért-nem
ma már oly távoli lett a mennyország
hangtalan napok – a fény sűrűjében

az emberek között „ törvénykötelék ’’
érzéketlen vak megvett „nyájak ’’járnak
vad célok vermek rémítő reszelék
szegényekre inséges évek várnak

aki kiáll ma a hegy tetejére
s utazik az örökség sűrüjében
onnan átlát az ígéret földjére
mit nyer az élet – igaz- tűz-hevében :

lesz még ember az ember Földnek Égnek
örök lesz a szeretet Himnusz – Ének

FELVIRRADT MÁR

Fazekas Imre Pál

FELVIRRADT MÁR

elhalt a fecsegés a tréfa szárnya
szemünk megtelt a sűrű birkacsönddel
homály mélyében zeng a nép világa
kínoz a rossz – itt szolga minden ember

sötétzászlós felhők miről zsibogunk
most tompán zúg a tér – hallod-e távol
utcák terek a hazáért sikongunk
egymástól félni – nem játék te vándor

bátortalan –tündöklő senkiségek
felgyűlt időkben növesztik a lángok
eltűnnek mellőlem volt példaképek
tömegek észlelik hogy mire várok

kifacsart történelem pang ködökké
végzet ez ? meddig tűrjük még ? örökké ?

itt borul ránk őseink hősi lelke
égitesteket kutató szerelme –
mások örömével voltak betelve
hit küldte erre a szerepre

érzem – zokog a Föld minden zugában
tudom – a csillagok hozzánk beszélnek
nem hagyhatom én sem árva magában
a homlokunkra írt szűzi reménynek :

tenni kell – mert itt a mézillatú nyár
az emberiség útja – felvirradt már